Péntek hajnali 2:07 van. Ma be fogom fejezni az IB tanulmányaimat. Már csak 3 órányi olasz vizsgám van hátra, ma 14:30kor. Kicsit átolvasgattam a könyvet, de én azt vallom, hogy erre nem lehet tanulni. Most pedig azt vettem ézre, hogy már kb 1 órája csak mereven bambulok a prepozíciós szabályokra. Azelőtt neten is voltam, hogy próbáljam valamivel elütni az időt. Szerettem volna otthoniakkal beszélgetni. Persze pont ilyenkor nincs fönt senki.
Izgulok. A vizsga miatt? Nem. Túl sok tétje nincs. Azt 5öst sztem hoznom kell, persze a 6osnak jobban örülnék. De valszeg nem ezen fog múlni további életem sorsa. Hogy akkor miért izgulok? Hát most mondtam. A további életem sorsán. Most fordult elő először velem olyan (ha nem tévedek), hogy a blogomba előre készítsek el egy bejegyzést, amit aztán később csak bemásolok. Mert most azonnal írnom kell úgy érzem. Vagy valamit csinálnom. Nem vagyok álmos, és nincs is sok kedvem aludni. Pontosabban az összeszorult gyomrom és kerregő agyam szerintem úgysem hagyna.
Hogy szídta mindenki az IB-t s még az iskolát és annak körülményeit is. Tévednek pedig. Én már akkor is láttam előre, hogy mi lesz és most is ugyanúgy látom. És félek tőle. Ma volt tutorial dinnerünk. Olya az ukrán leányzó arról áradozott, hogy mennyire várja már, hogy otthon legyen. Szinte már zavart. Megfigyeltem, hogy Julius a (szlovák) tutorom sokkal jobbfejebb volt most, mint szokott lenni. Vagy talán csak nekem tűnt úgy. Folyton Magyarországról beszélnek (Ő, családja és a szlovák diákok). Eleinte azt hittem mindegyikről, hogy kell nekik a baj, de aztán rádöbbentem, hogy nagyon is nem, gyakorlatilag csak a saját oldalukat szídják. Én pedig általában nem szólok bele az okfejtésükbe, hisz őszintén szólva nem is nagyon érdekel, meg hát nálunk sztem sokkal kisebb téma a szlovák-magyar, mint náluk. Szóval jól éreztem magam na, jó emberek egytől egyig.
Valóban segít az írás, mert asszem most kicsit fellazult a feszült görcs a hasamban. Persze lehet h csak Andro hanghullámai rezonáltatják. Szóval írok még egy kicsit. Hogy mitől félek? Attól félek, hogy túlzottan fent fogom hordani az orromat. Nem belül, másoknak megmutatva, de belül saját magamnak. 1-2 ponton fog múlni az hogy én most Edinburghba megyek-e egyetemre vagy haza BME-re. És mindezt csak július 6. 12:15kor tudhatom meg. Addig is mit mondjak, hogy gondolkodjak? Megkérdezik: hova mész? Nem tudom. Persze lehet ezt csinálni. De hogy viszonyuljak a nyaramhoz s a jövőmhöz? Szükségem lesz-e az utolsó pennyre is az elkövetkező 4 esztendőben vagy munka helyett inkább járjam be Európát s lopjam a napot Törökországban? Persze tudom, hogy ez semmiség ahhoz képest amekkora kérdéseik másoknak vannak, de hát nekem ezeket kell megválaszolnom. Ha nehogyisten a BME-re kéne mennem, akkor meg hogy fogok gondolkodni s érezni? Nem fogom úgy érezni, hogy nekem is az USÁban vagy a Ukben van a helyem, mint a többinek akivel 2 évig egy levegőt szívtam? Vagy boldog leszek, hogy egy olyan egyetemi élményben lehet nekem is részem, melyben olyan sok honfitársamnak? Bár sokan ezt inkább a katonasághoz hasonlítják.
De leginkább a következő pár nap elmúlásától tartok. Mi lesz itt te jó ég. Kedden (kb) 90en fogunk búcsút mondani (talán örökre) egymástól és ettől a helytől. Addig is holnap miután befejeztük a vizsgákat egy közös csobbanást majd egy a 77 fős rekordmegdöntős oszmiccázást. Na és ott is hogy igyak. Mint azt láthattuk az itteni bor nem a legjobb minőség és elég hosszú napot hagy maga után (leglább 1 napot). Én meg szombaton ismét dolgozni megyek. Hogy mit? Ja, hogy ezt nem mondtam? Hát akkor most elárulom, hogy sikerült egy potencionális munkát találnom. Nem is akármilyet. Kis hajókat kéne javítanom. De német főnök nem biztos benne, hogy hasznomat venné-e vagy sem. Ezért 2 próbanapba állapodtunk meg a múlt és a mostani szombatban. Hát ezért kelek majd ismét reggel 7kor szombaton a hajnal után, s utazok 3 órát összesen (odavissza), hogy 8 órát dolgozhassak. Remélem meg tudunk mostmár állapodni valami fixben. Ha dolgozok, akkor még maradok két hetet s csak június 8-án megyek haza. Ha nem, akkor már szerdán otthon leszek. Aminek egyébként örülnék, többek között azért mert szombaton Sub Bass Monster koncert lesz a Zpben, amin még sosem voltam, de azok után, hogy ő tartja életben a magyar listening comprehensionömet 2 éve, alap, hogy ki nem hagynám.
Nah, úgy nagyjából le is nyugodtam. Asszem most használtam először a blogomat úgy mint egy valódi naplót, hogy nem másoknak írtam hanem magamnak. A vége minden ilyen okfejtésnek az, hogy majd elválik.
Sőt, hogy ennél kissé racionálisabb lehessek a nagypapám kedvenc idézete szokott az eszembe jutni (próbáljátok ki a felidézését nehéz helyzetekben-segít és igaz):
„Na, elég az hozzá”: „Minden jóban van valami rossz, de minden rosszban van valami jó.”
2:53.
.jpg)
